Szinte lehetetlen küldetés egy hónapos utazásról olvasható terjedelmű és idegfeszítően érdekes beszámolót írni, így megpróbálom tőszavakban leírni képeslapországot: vulkánok, lélegzetelállító vízesések, rizsföldek és fantasztikus tengerpartok...majd két részletben kitérek a lényegre.

Bűzös halfej és tengernyi romantika

Az utazásunk a Lonleyban méltán hanyagolt surabayai kikötőben indult, ahol a 3 lelkes kis mahassiswa, Enikő, Klaudia és jómagam 3 és fél napos hajó útra indult, kezdetben 1200 majd még 500 lelkes kis indonézzel, akik a karácsonyt szerették volna velünk egyetemben a keresztény Floresen tölteni ezért nem csak magukat, hanem hatalmas ITT tévésdobozaikat is haza szerették volna teleportálni.

Az utazás előtt nem sokkal vetítették az indonéz tévében a Titanicot, de a romantikus repülős rész helyett a végkifejlet villant be, amikor megláttam a nagy vízen úszó testet és a testben elrejthetetlen tehetetlen tömeget. Jó azt mindenki tudja, hogy a hajókon élnek patkányok és csótányok, de mégsem ez a legdurvább. Még az utazás előtt elhatároztuk, hogy economy (Surabaya- Ende 1000 km: Pelni Rp: 389 ezer, azaz kb. 9000 Ft) osztályra szóló jegyünkkel a lehető legmagasabbra küzdjük fel magunkat. A 7 szintes hajótestben ugyanis minél mélyebbre megy az ember, annál nehezebben tud újra felszínre törni. Nem ereszti a tömeges hálótermekben terjengő emberszag, a pára, az európai szemmel nem minősíthető wc-k és az ebédre és vacsorára kiosztott halfej vagy halfarok és rizs vacsora keveredő bűze.

Az első éjjelt a fedélzet padlóján, kartondobozokra terített hálózsákban töltöttük. Egész éjjel a fejemtől fél méterre szaladgáló csótányokat lestem, mégis reggel boldogan ébredtem. A felkelő nap fantasztikus fényekkel borította be a végtelen tengert, a mi kis koszos vackunkat és azt éreztem, hogy most minden jól van a világon.

Másnap bulé módra összebarátkoztunk az egyik segédkapitánnyal, aki megengedte, hogy tusoljunk a kabinjában, szerzett rendes kaját és a maradék éjszakákat így a kapitányi fedélzeten töltöttük, itt is földön alva természetesen. Napközben bóklásztunk a hajón, akaratlanul is megismerkedtünk több tucat indonézzel, szerepeltünk fotókon, vertük a blattot, ittuk az olcsó teát és bagóztunk.

Balin aztán felszállt még 500 utas és 1500 csomag. Ekkor már a hajótesten nem volt egy gombostűnyi hely, belül és kívül, földön, csatornákban, lépcsőkön fekvő, ülő emberek és csomagok. Balin kimentünk kicsit a kikötőbe, de ez életünk egyik legrosszabb döntésének bizonyult, mivel 2 órán át hering módjára összepréselve, nyomva, taszítva tudtuk csak visszaküzdeni magunkat. Szerencsére visszaérve a lányok könnyeit némi gombokért vett helyi whiskyvel és a Bálinttól kapott laposüvegből hazai pálinkával gyógyítottuk, az első és egyben utolsó indonéz hajóutunkra koccintottunk. Hajózni nem volt egy leányálom, de a világ minden kincséért se hagytam volna ki.

Virágfölde: Flores és a sárkányok

Nem vagyok egy nagy természetjáró, de Florest azért nem intézhetem el annyival, hogy söröztem Moniban a Bintang Caféban, Bajavában és Labuan Bajoban. Flores csodaszép és sokkal érintetlenebb mint Bali, tele ölelni való zöld mohahegyekkel, kanyargós hegyi utakkal, lélegzetelállító tengerpartokkal. Kevesebb a turista, magasabbak az árak, emellett a helyváltoztatás is nehézkesebb és költségigényesebb.Képeslapországban nem ritkák a pálmafás, fehér és pink homokos tengerpartok, ha pedig az ember alámerül a nagy kékségben, egy hatalmas tengeri akváriumban találja magát, csillagok, uborkák, ráják és ezerszínű halak, nem utolsó sorban virágzó korallmezők.

Endébe, a főfaluba érkezett a hajónk (városok ugyanis nincsenek Floresen), egy éjszakát így ott töltöttünk, másnap indultunk Moniba, ahonnan a háromszínű tavas vulkánt, a Kelimutut be lehet venni. A vulkán krátereiben elterjeszkedő tavak színe, mint a lányok szeszélye úgy változik a benne lévő ásványok hatására, naponta, hetente, évszakonként. Ottlétünkkor a tavak türkiz és zöldesbarna árnyalatban mutatták magukat. A szent hegy legendája szerint a halottak lelke kortól függően költözik a tavakba.

Második állomás Bajava volt, onnan Bena, a tradicionális skanzenfalu, ahol évente 2000 lelkes utazó fordul meg, miközben a helyieknek sárga a foguk a folyamatosan rágott bételtől, majd Wawo Muda, a fiatal, de ígéretes tavas vulkán.

Innen indultunk Labuan Bajoba, ahonnan a sárkánynéző hajók is indulnak.

2 napos hajóútra indultunk, kis bárkánk 6 tengerésszel és a 3 fős személyzettel vígan szelte a habokat útban a sárkányok földje felé de közben ereszkedett alá az est sötét palástja és a hátszörfellálító zenei aláfestés is halkan felcsendült... Rinca és Komodo szigeteken találhatók a közel 3 méteres óriásgyíkok, akik alapvetően szelídek, de igény szerint azért egy embert is szét tudnak tépni. De ha megússza az illető, akkor sem jár jól, mert a sárkányok szájában lakó baktériumok hamar alámerítik valamelyik vulkáni tóba.

Az ember Indonéziában lépten-nyomon csodákba és hihetetlen kalandokba kerül. Így töltöttünk 2 éjszakát teljesen ingyen a hajóutat szervező iroda vezetőjénél, Figonál, aki nem csak szállással, hanem finom vacsorával is vendégül látott bennünket.

Flores keresztény, így a karácsonyt Labuan Bajoban töltöttük, miután a kikötőre néző bungalónkban gyertyát gyújtottunk és elfogyasztottunk egy hűvös Bintangot, a búvárokkal - akiknek mindig olyan nagy a mellénye-, az Endében hozzánk csatlakozó bangladeshi, de származását nem szívesen vállaló Johnyval és egy furcsa finn párral, valamint mikulássapkás indonéz pincérekkel egy olasz étteremben, igazi pizzát! (végre nem rizs:) ettünk és azt hideg sörrel öblítettük le, miközben a háttérben karácsonyi dalok festettek alá. Természetesen jógyerekként hazatelefonálgattunk, majd jólesően nyugtáztuk, hogy itt a helyünk.

Karácsony másnapján aztán Sumbawát busszal átszelve indultunk tovább Lombok irányába.

Folyt. köv.