„- Nézd - figyelmeztetett Esti Kornél -, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok...”
A decemberi floresi, lomboki kalandok vicces leírása helyett, most valami egészen más következik. Komolykodás. Mégpedig azért, mert elért és magával sodort a búcsúzás szele, Magyarország többé már nincs messze a térképen, egy szempillantás alatt közel férkőzött, betüremkedett, belopta magát az itteni hétköznapokba. Megcsapott ugyanis a hazatérés dermesztő fuvallata. Megragadott egy nosztalgikus, bús érzés, mely nem ereszt. Mit hoztam? Mit hagyok itt? Mit éltem át az itt töltött közel fél év alatt? Mit oszthatok meg ebből és hogyan tovább otthon, netán itt...?
Azzal kezdem, hogy alig néhány órája érkeztünk haza Baliról, tegnap ilyenkor még a Padang Padang fehérhomokos képeslapstrandján feküdtünk és arra vártunk, hogy egy erősebb hullám örökre elmosson bennünket, akár a homokba rajzolt mandalákat. Ezt követően, éjjel 13 órát buszoztunk egy indonézekkel zsúfolt, füllesztő, nyirkos és csöpögős, csótányos lélekvesztőn, szemhunyásnyi alvás nélkül. Az apró doboz az üléseken és a sorok közti folyosóra kihelyezett sörösrekeszeken gubbasztó indonézekkel halált megvető bátorsággal szakított, szabta a kátyús, teherautókkal és robogókkal zsúfolt utat. Eközben utazó árusok övet, napszemüveget, sült rizst vagy éppen üdítőt akartak ránk sózni. Hegyek, pálmák és hatalmas rizsföldek szegélyezték utunkat, ahol már a hajnali pirkadatban szalmakalapos napszámosok babrálták a mindennapi betevőnek valót.
Defektet kaptunk, de senki sem hőbörgött, két órát vesztegeltünk a semmi közepén, majd hajnali 4-kor újra felkapcsolták a villanyt és megálltunk egy koszos kis warungnál reggelizni: rizs, kis adag hús és zöldség, valamint az elmaradhatatlan, borzasztóan édes teh panas és persze bláz. Koszos villa és mosolygó indonézek. A mellettem ülő férfi álmában többször vállamra hajtotta a fejét, eközben a Probolingóba tartó srácok arakot kortyolgattak és mobilon néztek pornót az indonézekre szabott apró ülések között megbújva. Mi fog hiányozni Indonéziából? Hát ez.
És még sorolhatnám: hiányozni fognak a szétterülő megafaluvárosokban lomhán araszoló bemok, melyekben iskolába menet összepasszírozva ültünk a bulézó és „hello mister-ező” indonézekkel, a reggel 10 perc alatt átizzadt ingem, a müezzin kibírhatatlan égbekiáltó vonyítása, az út menti warungok bomló ételszaga, a sate és égő szemét bűze, a juice és gorengan árusok tekintete, az utasra várakozó, egész nap bóbiskoló bicakosok, az utakon hömpölygő eső utáni vízfolyások, melyekben naponta térdig gázolva, csurom vizesen baktattunk haza az iskolából. A dupla nejlonszatyorba rejtett méregdrága Bintang, melyet úgy iszik az ember a Circle K előtt, mintha minden korty aranyból volna. Velem élnek tovább az udvarunkon átrohanó, szemeteseket borogató patkányok, a farkatlan macskák, az út szélén kapirgáló, alultáplált csirkék, a szoba rejtekében megbúvó csótányok. És ezekkel kontrasztban a lélegzetelállító tengerpartok, vulkánok, rizsföldek, templomok, ölelni való mohahegyek és leginkább a szabadság, amit itt élhettem meg eddig csak igazán.
Nehezen érkeztem meg, hosszú utat kellett megtennem, míg szép lassan „itt” lettem és a megszokott és kényelmes kívülállás helyett a dolgok részévé váltam. Meg kellett szeretnem Ázsia szagát, el kellett fogadnom a rendszer helyetti rendszertelenség diszkrét báját. El kellett szakadnom otthonról, és ki kellett raknom a bőröndömbe pakolt súlyos köveket, hogy legyen hely új életem új darabjainak. Le kellett mondanom arról, hogy otthoni életemet innen fogom elrendezni. Rá kellett döbbennem, hogy Indonézia nem úgy a megoldás szigete, ahogy azt ott gondoltam, nem szanatórium és nem is elfekvő. A befogadás és tanulás helye, aminek alapvető feltétele, hogy minél nyitottabban legyek jelen benne. Pont ez az, ami miatt az itt szerzett tapasztalatok megoszthatatlanok, nem a szavakkal van baj és nem a képekkel, hanem hiányzik az ittlét élménye az otthoniakban, ezért nem láthatnak túl a megosztani próbált túlszínezett képeslapidillen.
De Indonézia nem csak a felszín, hanem maga a mélység, kapcsolatok, közösen megélt és megoszthatatlan kalandok, belső utazások sora. Velem maradnak örökre az itt született barátságok és ismeretségek - a helyiekkel, az osztálytársakkal, a magyar csapattal, egymással és magamban - megélt kalandok, az átélt mélységek és magasságok, az egymásra találás öröme és a leendő elválás fájdalma, az álmatlan éjszakák és boldog reggelek, mind részei ennek a fél éves közös történetnek.
Nem is ragozom tovább, boldog voltam és még ha hajamnál fogva kell is visszarántanom magam, akkor is megteszem és kiélvezem a hátralévő közel egy hónap minden percét, aztán meglátjuk, hogy egy elnyújtott, megismételhetetlen egyéjszakás kalandról vagy egy születőben lévő életre szóló kapcsolatról van-e szó.
„Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.”
