„Ahhoz, hogy az ember eljusson valahová, csak el kell indulni”
(Ismeretlen dakota harcos)
Kint vadult süvölt a szél, még sosem ilyen vadul. Táblákat borogat, csapkod őrületes hangerővel, bent pedig még mindig 30 fok, tehát minden adott az élménybeszámoló megírásához. Bővebb lére eresztem, mert szeretnék segítségére lenni a jövőbeli utazóknak is.
Hegyre fel!
Péntek délelőtt úgy döntöttünk Enikővel, ha a hegy nem jön..., akkor mi megyünk el hozzá. 10 körül a Metropolisnál fogtunk egy taxit és elindultunk a város határában lévő Purabaya buszállomásra. (Orenz taxi 38 ezer Rp.) Rengeteg busz és egy elsőre átláthatatlan rendszer, körülöttünk egymást túlkiabálva kérdezgetik, hogy hova akarunk menni. Óvatosan válaszolgatunk, majd az információs pultok keressük, ahol megkapjuk a választ: az economy public busz a hatos állomásról indul Probolinggoba. Ez segítségnek tűnik, bár őszintén nem nagyon látunk számokat a parkoló buszok körül. A segítőkész útbaigazítók - akik mint később kiderül egy-egy busz utasfogó személyzete - elvezetnek minket a megfelelő parkolóba.
A busz olcsó, a Surabaya-Probolinggo táv egy útra 12 ezer Rp/fő. Cserébe telt ház és minket kissé csodálkozva méregető, pöfékelő(lehet cigizni) helyiek. Ezek meg mit keresnek itt? A busz jobb oldalán kettő, a másikon három széksor van. Mi a busz végébe ülünk, ahol a lábamnak is jut elegendő hely, ugyanis a helyiekre méretezett szabványsorokba nem igazán férek be. Az utazás során hamar kiderül, hogy ez az extra hely inkább a csomagoknak, mint a hosszúra és szélesre nőtt európaiaknak van fenntartva.
A nem légkondicionált (a légkondi itt nem úri huncutság, mivel a lassan haladó, percenként megálló buszban akár 40+ fok is lehet) busz amint elindul, már meg is áll, azaz nem megy, hanem inkább csak halad, haladgat és úton-útfélen, azonosított és jelenleg növénytani besorolás alatt álló bokorban és fánál megáll. Emberek folyamatosan ugrálnak fel és le. A káoszt a busz hátsó ajtajánál szolgálatot teljesítő, kezében kilónyi jegytömböt szorongató kalauz uralja.
Nem csak utasok szállnak fel. Árusok végtelen mennyiségben, százféle stratégiával próbálják vásárlásra ösztönözni a népes utazóközönséget. A leggyakoribb az otthon is (pl. a Szerájban rendszeresen) alkalmazott: „leteszem ide neked ezt és visszajövök, ha kell, fizesd ki” stratégia, ami azért különösen érdekes, mert így a mozgóárusnak kétszer kell végigvergődnie a sorok között, ahol nem igazán van európai mértékben mérhető hely. Egy lájfboj reklámon szocializálódott európai számára már abba belegondolni is kész gyomorfertőzés, hogy az adott szendvics stb. hány kézen megy így keresztül.
A buszra néha zenészek is felszállnak, néhány száz méter alatt, a Kistarcsán haknizó mainstream zenekarokat is meghazudtoló tempóval nyomják le a számokat, kalapoznak, majd a szó szoros értelmében le is lépnek. Sietniük kell, mert a hatalmasan elnyúló falvak(városok) között a buszsofőr a Féktelenül sztárjának képzeli magát: dudál és tép mint az állat.
A 3 óra hamar eltelt, utastársainkkal és a kallerrel próbáltuk gyakorolni az órákon ránk ragadt nem túl nagy mennyiségű nyelvtudást, sőt egy zenészlány 3 húros gitárját is kipróbáltam. A kommunikáció elég sajátosan zajlott. Mire vért-verejtékezve kinyögtem egy indonéz mondatot, könyökből jött egy válasz, amiből viszont egy kukkot sem értettem.
Tehát megvonva a mérleget, buszozni itt is jó, sőt az economy buszozást felírnám receptre mindenkinek, aki a 7-es buszon valaha is szót emelt, akár csak magában egy jóízűt anyázott a tömeg és a zsúfoltság miatt.
Bromo mister?
Probolinggoba délután 2 körül érkeztünk. Már a parkolóban „vártak minket”. Bromo, Mister Bromo? Ettünk egy nasi gorenget és megalkudtunk egy kisbuszra, ami felvitt Cemoro Lawangba, a Bromo tövébe. Mivel korán érkeztünk (estére jönnek a tömegek), így sokat kellett volna várni arra, hogy megteljen a busz, így egy 3 fős családdal vállaltuk a dupla (50 ezer Rp/fő) árat, cserébe nem 14-en, hanem csak 5-en utaztunk a buszban. Az út másfél órás és a terepre külön felkészített, azonban külsőre az első sarkon darabokra hulló, bikaerős gépekkel kapaszkodunk a hegyre. Természetesen tépünk itt is mint állat, szerpentinek, meghökkentő emelkedők és persze dudálás, előzés a beláthatatlan kanyarokban.
A sofőr ajánl a hegyen egy szállást (Budi Home Stay Wisma Yog), mely olcsóbb, mint a Lonely által ajánlott Lava Hostel (kb. 180 ezer Rp/szoba). Egy 2 ágyas szoba, meleg víz nélkül 100 ezer Rp. Vacsorázni azonban mi is átmentünk a Lavaba, mely európai, ausztrál, amerikai gyűjtő, a kaja elég jó és beszélnek angolul. Egy csirkesonkás clubszenya vagy a tojásos változat hasábbal 26 ezer Rp. és van Bintang is 32 ezer Rp-ért. Itt még ennyiért is jólesnek a hazaihoz hasonlóbb ízek. (Összehasonlításként a suliban 8 ezerért ebédelünk.)
Bromo, az meg mi? A Bromo, Java sziget egyik legnagyobb turisztikai attrakciója. Egy 2392 méteres működő vulkán. Az átlag napi több száz látogató az alábbi programokból válogathat: 1. Megmássza (felmászik a vulkán kraterének peremére és belekiabál, majd megijed). 2. Hajnalban felmegy a szomszédos hegyre és megnézi a napfelkeltét. Pontosabban azt, ahogy a nap szépen bearanyozza a hegyeket.
Mind a Bromo, mind a viewpont megközelíthető gyalogosan, így nincs szükség se guidra, se lovas, dzsippes, motoros közreműködésre, persze ezt a nyugati turistákkal nehéz elhitetni.
A Cemoro Lawang- Bromo táv kb. 1óra. Egy kietlen sivatagi tájon kell átkelni, ami leginkább a Curiosity által küldött marsi fotókhoz hasonlatos. (Kerestem a guruló robotot, de valószínűleg elnyelte a föld). Sokáig azt hittem, hogy a középső hegy (talán Batok) a fő látványosság, meg is lepődtem, amikor egy helyi arc elmondta, hogy arra a hegyre nem, de a Bromora azért fel lehet menni.
Nem tudom, hogy melyik volt nehezebb, a hegyig tartó szakaszon visszautasítani a helyi kereskedők tolakodó ajánlatait (vegyen virágot, menjen lóval, vegyen sapkát stb.) vagy felszaladni a hegyre. A terep viszonylag könnyű, süppedős homok, a végén pedig egy meredek lépcsősor, ami már a kráter tetejére visz. Mivel délután 4 körül indultunk a Nap vészesen ereszkedett. Mire a lépcsősor közepéhez értem, a szám már tele volt porral, izzadtam, valójában a halálomon voltam. Ekkor Bruce Willisként azt mondtam magamnak: most nem adhatod fel, ezt a néhány lépést meg kell tenned, hogy megmenthesd az univerzumot. És kihúztam magamból a macsétát, Rambóként kiműtöttem néhány golyót, bevarrtam a sebet és felrohantam a csúcsra. Perceken múlott, hogy éppen elértem a naplementét. Nem mondhatok mást, megérte. Folyt rólam a víz, lihegtem, erre a peremen virágot kínáló árus kedvesen megkérdezte: Fotó Mister?
Érkezésünkkor a sofőr elmondta, hogy a napkeltéhez hajnali 3.30-kor kell elindulni. A Penanjakanhoz kényelmes, 1 órás sétával, vagy bérelhető dzsippel és lóháton is fel lehet jutni.
Enikővel és két francia lakótársunkkal - akik az elmúlt fél évben végigrodeózták Ázsiát - indultunk neki a hajnali kalandnak, alig 1 óra alatt értünk fel az ajánlott kilátóhoz. Nem volt üres... Leültünk és vártunk, miközben a hajnali hideg (10-15 fok) elkezdte lefagyasztani a bal nagylábujjamat. A nap felkelt, aminek együtt örültünk, nemzetek felett. Majd hamar bearanyozta a hegyeket. Gépek kattogtak, akkuk merültek, szemek könnyeztek és mi elmajszoltunk egy csomag Oreo kekszet.
Dombról le!
Lefelé már nem fáztunk. Befaltunk egy kontinentális reggelit a Lavaban 35 ezer Rp/főért és irány a kisbusz és Probolinggo. A sofőrrel még előző nap lebeszéltük, hogy a tegnapi magas árat, ma a rendessel kompenzálja. (25 ezer Rp./fő) Cserébe 14-en zsúfolódtunk a minibuszban. Ökoturizmus és emberközeli élmény.
Probolinggoba érve megint a kikerülhetetlen, helyi közlekedési maffiózókkal találkoztunk. Agresszíven, nyomulósan próbálják a látszólag nem helyieket a public járatoknál sokkal drágább, maszek buszaikba terelni. Ez látszólag sikerül is. Miután elmondom legalább hatszor, hogy public economy busszal akarunk visszamenni Surabayára, mely 12 ezer Rp./fő az általuk ajánlott 50 ezerrel szemben, nagy nehezen megmutatják, hogy az honnan megy, de hozzáteszik, hogy az mindenhol megáll és milyen szar.
Persze nem sikerül a terv, mert egy légkondis busz áll meg, ami olyan akár egy Széna tér- Zsámbék járat, így kicsit többért (23 ezer Rp./fő) kb. 2 óra alatt jutunk vissza a városba.
Surabayában sem akarunk újra taxizni, így City busszal (városi tömegközlekedési eszköz) megyünk(3ezer Rp./fő), ahol szintén szokatlan az európai arc. Mosolyognak és összesugdosnak a hátunk mögött. Elmondjuk a kallernak, hogy Ubaya Tenggilis a cél, mire ő is mond valamit, amit nem értünk, de itt is érződik a kiemelt figyelem. Egy idő után odajön és szól, hogy most kell leszállni, kezét lendíti: keresztül a 8 sávon, a szennyvízcsatornán, majd jobbra. De csak akkor lesz igazán nyugodt, amikor a szintén leszálló helyi fiú megígéri neki, hogy segít nekünk és megmutatja, hogy hol lehet felszállni a lila, GS jelű angkotra. Mivel elég magasra nőttem, így hamar észreveszem otthonunk tetejét, így nem várunk az angkotra sem, hanem nekivágunk gyalog a 15 perces útnak.
A szűk utcák mentén banán és mangófák között sétálunk, a viskókból kedvesen mosolyognak ránk a helyiek. Az útmenti pocsolyában gyerekek játszanak (nem is esett). A kamera kinyit, nagytotál, lassan távolodunk, egyre kisebbek és kisebbek vagyunk, majd főcímzene és hirtelen arcon vág minket egy óriás VÉGE felirat.
